Tán utoljára láttalak, mikor pont vártalak és jöttél, de én tőled voltam üres, gyűlölve rettegtem soká! Féltve irtlak -magamból téged- levetlek, mint a csúfra koptatott  kényes ruhát. Eltűnt varázs, kihunyt parázs. Lám az idő már gyógyít, lelkemre rámart gyógyírt, a múltam nem lett szebbé, pörévé vált. Részemmé! A pofonokat véltet, valósat máig érzem, lenyomata bennem ég, el sosem felejtem én, hatása fájt, de már nem...

Egy ideje nem írtam Kedvesem. Papíron folyton a szavakat keresem, mert a szép szóban az igazság oly kevés, írva nem olyan a melletted ébredés. Hogy öntsem mondatba mennyire imádom mosolyod, mi nekem legszebb a világon? Hogy fejtsem át rímbe létednek tükreit, ragyogó pupillád rejt üzeneteit? Lelem-e ízét a bőrillatú testnek, mikor fehér vászon van alatta festve? S a hang... árnyalata se dalol a lapon, bár Mozart kottákra emelem kalapom!

"Az élet törékeny!" Szökevény! Csüngünk rajt`, mint fa a gyökerén. Vágyunk, járunk, végén megállunk, holtként porrá, s hamuvá válunk. Temetőbe szökött az élet, lehajtott fő, rengeteg ima, s a sírok régmúlt életképek, fájó, gyászos emlékária. Elénekelt utolsó dalban nem ölelnek át már a karok... Fejfa mellett család apraja szalad, nagyja érez bánatot! Virág, gyertya tömege éled, mikor a szentek erre járnak, dívákhoz...

Zörgő haraszt súlya alatt bújnak el a napsugarak, paplan lett a barna levél, sarat dagaszt, telet remél. Síró felhők szürkét hánynak, rozsdát marnak illó tájra. Sárga bajszát pödri lágyan Szélapó a fövenyágyban. Télanyóka dunyhát keres, ezért a táj néha deres, de Október unokája a nagyanyját jól átvágta. Eldugta a pillepaplant, ezt kuncogja nagyon halkan. Hóle mama már ideges, hogy varázsol őszre telet? Megérkezett...

Plazmavető tévécsodád kacsintja rád fénymosolyát, megbabonáz, szedi pénzed, s nézzük, mit tesz ma még érted: Nyugtalan csendélet-élet, léted uralják a gépek, függőség ez, még jutányos, meglepően mulatságos. Szellő helyett szárítógép, seprű után porszívó lép, kezet kímél a mosógép... Eszed helyén számítógép? Autóhad, munkagépek, telefonos családélet. Lustít, butít kényelmesen! Felfogod ezt értelmesen?

Tán izmok játéka lehet? Hogy a kezed meg-megremeg, lépted lassulva, reszketeg, gyakran fénytelen szép szemed, felette dúlt ráncrengeteg... Hisz rég nem simít édes álom! Izmok játéka is lehet. Ajkad szeglete nem nevet annyit, s a mosoly kevesebb, görbület rajta lefele hajlik, utat marva tenger csepp vér, verejték, sok könnyhajó! Nem izmok kerengője ez, ha a napi gond ideget szül, s fáradt testű intelem szalad feléd: "Elég, engedj...

Kúszik sima bőr alá a pír, mikor kézbe kerül a papír. Tán egy utolsó vallomás? Életben csupán egy állomás? A sorok lassan eggyé válnak, állják sarát a dohogásnak, muszáj-erős, de lélek-gyenge, s indul új útjára az elme! Gondolat csapongva rohanó: miért, kiért, lesz-e, s hogyan jó? Fáj a való, az élet csaló! Igyekvésed hiábavaló! Mert tetteidre értéktelen válasz gyakran: "talán majd egyszer"! A káröröm most is csak...

Fagyos-szürke felhők alatt hódfarkakon cseréphadak hallgatják az utca hangját, éjjel csendjét, nappal zaját... Kukorékol hajnaltájban, búcsút int a sötét árnynak, s üdvözli a kelő napot kakas koma az udvaron. Lassan éled a kisváros, apró és nagy kicsit álmos, de a percek elindulnak, s néma szóvá módosulnak: Morcan döccen a csettegő, krákogása még berregő. Meghűlt taknyos, zord időben. ápolja a gazda, bőszen.

Virág közé hajított ág tartott egykor koronát, múlása puszta sárgaság, tavasza már mostoha vágy, akár a hajló emberlét. Kezdete vidám semmiség, majd az izmos munka járja nem gondolva kín-halálra, de a földi mind porlandó, szökik a kincs, olvad a hó... holtból születő mag marad, s teremtő, égi akarat! Virág közé hajított ág, nyugalmas immár a világ. Barna csontján színes szirom, nincs szebb halál, csak papíron!

Vízbe fojtott zöld ösvények alatt erekben rohan az édes eső, mint bánatba fulladt hű szerető, fekszik lucskosan természetanya. Színes fűágyán sárgultan hanyag, s csúszik egyre az emberi lejtőn, vízbe fojtott zöld ösvények alatt. Még csókért eped életadó ajka, harmóniát szomjaz az őserő, de társa magány, holnap temető, s lelke hull ezer apró darabra, vízbe fojtott zöld ösvények alatt!