Fagytalan, bús földünk hóért eped.
Melyik nap hozza el hozzá a telet?
Mikor pihenhet mélyen a hó alatt,
mikor álmodhat, s várhat új tavaszt?

Mikor tanuljuk már meg, mi emberek,
nem vagyunk mások: gyarló porszemek!
Nem tudjuk helyünket a földi rendben...
pedig, milyen jó minden lélek, elvben!

Földünk álmos tisztulásért esdekel,
ha a tájat fehér lepel fedi el...
Hűs pihenőt ad a régi életnek,
s meleget minden érkező léleknek!

Véges-végtelen létezés vesz körül,
az évek lassan kopnak napjaid mögül.
Törtetsz, törődsz, s végül bele is halsz,
de addig élsz igazán, amíg tapasztalsz!