Bukott angyalként hullt porba,
s feküdt a léttől megtiporva,
mennyből a földre leesett,
s emberként sorsot keresett.

Először apró lett, gondtalan,
szemfénye szülőknek untalan,
nem volt más gondja: enni-inni,
de szerette volna többre vinni...

Jött hát egy újabb életállapot,
s angyalként tudatot így kapott!
Nagy szemekkel figyelt, tanult,
élete lassan földivé alakult,

hagyta, hogy új sorsa sodorja,
s a változásért senki nem okolta,
mert a gyermekből felnőtté lett,
felejtve mindent mit angyalként tett!

Társadalom hatalom vette körbe,
bűn és ítélet tette tán tönkre.
Mi tiszta volt, végleg elveszett?
Emberként emberin senyvedett.

Évek teltek, s változott a jellem,
tapasztaltan bújt elő a szellem,
mit palackba önként, önmaga zárt,
most szabad lett, mit régóta várt...

Kora kortalan lett, tudata éber,
nem hatott rá a világi kényszer,
elméje tisztult, s csak teste fájt,
de elviselte, mert jó úton járt.

Jött a perc, hogy elmúlt az élet,
s jött fentről az égi szép ítélet:
hogy angyalunk az iskolát kijárta,
s tudja már mire szolgál szárnya...