Kérlek ne most, még adj időt,
adj még egy cseppnyi kis erőt,
tiszta tudatot, szép emléket,
múló óráimnak percnyi éket.

Testem kettétörte a sors akarata,
már nincs bennem az élet haragja,
csak búcsúzok, s végleg elmegyek,
helyet itt már nem kapok köztetek,

de fáj a távozás, testem még remeg,
félek itt hagyni az egész életet!
Megszokás csupán vagy reménykedés?
Kevés az időm, jaj de nagyon kevés!

Most mondanám mit sose mondtam,
megtenném mit lelkem óhajt,
bocsátanám a múltak vétkét,
s bűneimért bocsánatot kérnék,

de a nyelvem már nem pereg,
s már nem számolom a perceket.
Lelkem kiszakad, mint néma rab
igából szabadulva, magamra hagy!

Már nincs remény az életre,
az Úristen magához kéretett!
Nincs több panasz. Szótlan megyek.
S magammal viszem a létemet...