A káosz közepén ülök, egy láda tetején,
tárgyak és emlékek halmaznyi tengerén.
Nem tudom, mi vár még, hová vet az ár,
hogy kezeljem életem görcsösen, lazán?

Ülök, s nézem a porcicák néma játékát,
gondolatban bontogatom az élet ajándékát.
Mit tarthatok kezemben e drága földön?
Mit nem hatott át még a mindennapi ördög?

Régi ablakot kidobták, az új a helyén ragyog,
bámulom és töprengek, azon, hogy ki vagyok?
Kapok az élettől sok jót, de gyakran eleget,
nap-nap után kergetek hűs gondolatfelleget.

Ma még munka vár. Sors épít életet, házat,
ma már a magány nem szánt bús barázdákat,
mert bár nehéz, a hosszú útra kész vagyok,
úgy ahogy az égi úr forma-lélekként hagyott.

Megtaláltam a lét színeit! Nem falon festve,
nincs is már a fekete-fehér hatalom benne...
hisz a káosz felett mindig tiszta fény lebeg,
s kapunk így vagy úgy, örök felismeréseket!