Állat lett. Az ember már elment.
Kitört a düh, s leszakadt a jelmez.
Minden, egykor mi jellem volt,
ma már nincsen, rég megholt.
"Állat lettem, fogom az egész életre,
mentséget nem keresek rémtettre,
mert ha aláztam, ütöttem, vertem,
megbánás, mi az? Hisz én nyertem!
Állat vagyok, elítélnek tán sokan,
nem osztok virágot, csak pofonokat.
Nálam az igazság mindig mindenben,
aki nem vágta, keresztbe lenyeltem!"
Nem tisztel életet, nem tisztel senkit,
ő a törvény maga, önzése tengernyi,
nem ismer határt, csak szabja azokat,
s elégtétel neki, ha bánthat másokat.
Fáj a seb, lila ujjnyomok a nyakon.
S míg hagyod, terror minden napod!
Hisz képtelen normális kommunikációra,
így nehezen hajolhat szép szóval a jóra!
Tanulnia kellene némi önuralmat,
erőltetni magára embernyi nyugalmat...
Ne szégyelld, így történt, nem a te hibád,
te csak áldozat vagy ebben, semmi más!
Mi fáj a legjobban? Hogy igazán szeretted?
Hogy mellette magadat szépen tönkretetted?
Egyre kérlek drága, valld be magadnak:
Ki ütni képes, szeretni hogy akarhat?