2010. 07. 10.
Tata búcsúja
Ne féljetek még itt vagyok,
testem csak mi elhagyott,
lelkem csendben tovaszállt,
nem is éreztem, nem is fájt!
Egy pillanat műve lett, testem csak mi elhagyott,
lelkem csendben tovaszállt,
nem is éreztem, nem is fájt!
hogy az élet elveszett,
hogy a cérna elszakadt,
a talaj mellettem elhaladt.
Nem rettegek, nincs miért,
hálás vagyok a létemért:
apám, anyám, hogy felnevelt,
asszonyom, drága, szeretni mert!
S együtt haladtunk éveken át,
gyarapodott mindig a család,
jóban, rosszban, boldog egészségben,
ha kellet, fájó, nehéz betegségben.
Lányom, fiam szépen cseperedtek,
nem bántam a múló perceket,
mert az emlékek egyre csak gyűltek,
az unokáim aztán mellém ültek.
Elment hatvan év, s nem engedtem,
mama kezét fogtam rendületlen,
hogy kéz kezet ugyan már segített,
úgy éltünk szépen mi így meg...
Lassan, megfontoltan, igazságot téve,
pontosan, precízen, nyugtot remélve,
tervekkel, célokkal, mindig körbevéve,
az életet csak úgy egyszerűen élve.
Voltak hibák, én azt belátom,
makacsul teljesült az álmom,
hogy mindenkinek hasznára lehettem,
családomat szívből, igazán szerettem.
Eljött a pillanat, ne keresd az okát,
mennem kellett, az Úr fent most várt,
hirtelen mentem, bár nem volt ez szokás,
de drágáim az élet így is megy tovább!
