Hajthatatlan testem egy oltár helye,
gyakran törve hullik szét az életért.
Lakozik benne lelkem végtelenje,
időben, térben ténfergő mételyként.
Fekély, mely marja húsomat, s átkozza,
élő oltárom apró darabjait,
s húrjaim hangolja ősi álmokra,
dübörgő érzésem bősz haragjait.
Fehér, széttörött, ócska test-vágy halom,
reszket bennem a lélek vad ereje,
csodálom hát, min rég uralkodhatom,
mert százszor tört, de takarja nevemet.

Önmagam oltárán örökké fekszem,
magamat áldozom magamnak, testben!