Lázasan dobolnak a dolgos kezek,
az arcra kín-izmok feszülnek fel,
a láb mozgása lassú, reszketeg,
az ideg is keményen rezdül bele.
A hang néha ajkakon ragad, marad,
mert ma még miénk az összes lételem,
de holnap majd űz kiáltás, vad harag,
nincstelen, idegen, borzolt félelem.
Miénk a munka idege, s ölni kész...
stresszbe, gyűlöletbe áztatott rongyból
is magára ölti beteges ingét
a depressziót, ami ma egy kor kór!

Gyógyírt sebre alázattal leled meg,
nem kell messzi menned, lelkedben remeg!