Kincsem, én mindenem neked adom,
s leteszem magam melléd a padon,
hogy megfogjam drága kezeidet,
nézzem csillanó szép szemeidnek
rajtam pásztázó tündéri fényét,
s tőled örökbe csak egyet kérnék:
mindig így lássam önmagam benned,
mint hű, jó társat, örök szerelmet.

Kincsem, én mindenem neked adom,
a jó napom és rossz gondolatom,
ha fáradt vagyok, létem nincstelen,
ha elemészt az élet hirtelen,
akkor is hagyom, hogy fogd a kezem,
szorosan ölelj, veled vesszem el,
mert így minden rémesen egyszerű,
s borúból válik derűs remekmű.

Kincsem, én neked adom most magam,
nem birtokolsz, hisz nem vagyok anyag,
mert ennél sokkal többet adhatok:
szívem-lelkem, összes pillanatom,
esti szürkét, hajnali bíborpírt,
könnyet, nevetést, amit a sors írt.
Tiéd érzésem, míg az nem teher,
míg szeretjük egymást önzetlenen!