A sziklaszirten még megállt,
szíve-lelke a fényre várt,
arcán ezüst a holdvilág,
kezében ezer holt virág
reményt remélt, az életért,
de a marokból földet ért!
A lágy szél még körüllengte,
mikor útjára engedte,
arcát hajába temette,
s ölelte hűs leheletbe
a testre simuló kelme.
Ennyi volt, és röpte kecses,
csak szívének súlyos terhe
szökik messze, tűnik vele!