Álmatlan ágyamon az élet fáj nagyon,
szomorú szívemben érc-kemény, sötét a bánatom.
Magamat ringatom, de fényem messze száll,
a Földnek vérében hajszáleres talány.

Látom az ég felett bolyongó lelkemet,
benne a szerelmet, százszor imádna ő tégedet.
Hagyom, hogy élj velem, szívemben végtelen,
úgy ahogy jó neked, örökkön, kedvesem.

Álmodnék tovább veled az éjben,
a vágyak fojtott, ködös fátyolán.
Arcom látom most szemed tükrében,
nem vagyok már torzó, halovány.

Azóta szüntelen bennem élsz mindenkor,
merengve nézek a távolba, szívemben tűz dobol,
velem vagy jó helyen, te vagy való nekem,
napfényben tündöklő, egy, igaz szerelem!