Virág közé hajított ág
tartott egykor koronát,
múlása puszta sárgaság,
tavasza már mostoha vágy,

akár a hajló emberlét.
Kezdete vidám semmiség,
majd az izmos munka járja
nem gondolva kín-halálra,

de a földi mind porlandó,
szökik a kincs, olvad a hó...
holtból születő mag marad,
s teremtő, égi akarat!

Virág közé hajított ág,
nyugalmas immár a világ.
Barna csontján színes szirom,
nincs szebb halál, csak papíron!